Menü
Menü
Az elmenő vad lövése - Sörétlövés másképpen sorozat 7. rész
Mottó: Amíg az előző részben a keresztben repülő vad lövésénél mindhárom metódus alkalmazhatóságát vizsgáltuk, addig az előttünk kelő, tőlünk egyenesen vagy kb. 25-30°-nál kisebb szögben elmenő vad lövésénél lényegesen könnyebb a dolgunk. Ebben az esetben az egyetlen igazán hatásos, mindig jól működő metódus a lövés átlendítéssel.
A cikk először a NIMRÓD 2004/8 számában jelent meg nyomtatásban.
Lőjünk rá a vadra!
Furcsán hangzik, de a jó lövés ebben az esetben – a lövés átlendítéssel metódust használva – nem jár együtt elétartás kereséssel. Éppen ellenkezőleg! Nekünk – fejben – egy dologra kell törekednünk: lőjünk rá a vadra! (Rajz 1.) A lövés átlendítéssel metódus a finom, begyakorlott technikával együtt fogja adni az éppen szükséges elétartást.
Ha sörétes fegyverünkkel egy mozgó célpontot akarunk eltalálni, ahhoz először a fegyvert és a célpontot kell összehozni, ennek pedig a legegyszerűbb módja, ha a fegyvert együtt mozgatjuk a vaddal, vagyis a csövet a fegyver felemelése során a vad mozgási síkjára illesztjük, majd az általunk elképzelt, becsült síkot megnyújtva, a csövet felgyorsítva, nagyjából annyit megyünk a célpont elé, amennyi időre a sörétrajnak szüksége van ahhoz, hogy a célponthoz repüljön.
Ennél a lövési metódusnál a cső/csővég mindig gyorsabban mozog, mint a vad. Legkésőbb a fegyver felemelése során gyűjtünk kellő információt a vad mozgásáról. Hogy pontosan mennyivel gyorsabb a célgömb mozgása, mint a vadé, az attól függ, hogy kinek a kezében van a fegyver.
A helyzet kulcsa az érzékelt elétartás. Ha tökéletesen ugyanazzal a sebességgel mozgatnánk a csövet, mint ahogy a célpont repül, az elétartást viszonylag egyszeren ki lehetne számolni. Ekkor a táblázatokat bújva és az elétartásokat bemagolva, a célgömb és a célpont helyzetét analizálva próbálnánk meg minden egyes lövésnél meghatározni az elétartást. Nagy valószínűséggel így mindenről lekésnénk.
Az elsütés pillanata – a helyes lövés a bal oldali rajzon, a helytelen mozdulat a jobb oldali rajzon
Ha a fegyver egy kicsit lassabban mozog, mint a vad, az elétartás nem lesz egy kicsit kisebb, mint abban az esetben, ha cső és a vad egyforma sebességgel mozog? Vagy ha a fegyver jóval gyorsabban mozog, mint a vad, nem kell jóval kevesebb elétartás?
Valójában nem! Az aktuális, szükséges elétartás ugyanaz, csak a lövő által érzékelt, látott elétartás más, és ez itt a helyzet kulcsa.
Vajon miért? Ugyanazt a szituációt feltételezve, a cső sebességének megváltoztatása nem jár együtt a fegyver és a célpont távolságának megváltozásával, vagy a sörétraj, illetve a célpont sebességének megváltozásával. A sörétrajnak ugyanannyi időre van szüksége, hogy a célponthoz repüljön. A lakatszerkezet működési ideje és az égési folyamat elindulásának ideje is ugyanaz. A példa kedvéért, vegyük azonosnak az idegállapotunkat/reakcióidőnket is. Ellenben a cső sebességének megváltoztatása alapvetően megváltoztatja azt, amit a lövő lát/érzékel, amikor az agy kiadja a parancsot a fegyver elsütésére. És számunkra ez a lényeg!
Fordítsuk meg, és hasonlítsuk össze a két dolgot más aspektusból: a találathoz a cső és a célpont „viszonyának” ugyanolyannak kell lenni, amikor a sörétraj elhagyja a csövet, csak a gyorsabban mozgó cső gyorsabban „ér oda” ehhez a viszonyított ponthoz.
Vagyis a találathoz a lövőnek előbb kell elsütni a fegyvert, azaz a jelen esetben kisebb elétartást lát/érzékel. Máskülönben elé fog lőni a vadnak.
Éppen ez történik, amikor az egyenesen vagy „szűken” elmenő vadra akarunk lövést leadni. Ekkor a geometriai elétartás amúgy is nagyon kicsi, könnyen túllendül a cső, és túlságosan nagyot lőhetünk a vad elé.
Az előttünk kelő és elmenő vad tőlünk távolodik, elfelé menekül, ezzel legtöbbször sietségre késztet bennünket, edig éppen ez az, amit kerülnünk kell. A nagy sietség ekkor nagy lendülettel jár, amely elélövést eredményezhet. A jó sörétlövés ezúttal sem a geometriai tanulmányaikon kell, hogy alapuljon, nem a táblázatok alapján kell az elétartást megszerkesztenünk. Itt lényegesen egyszerűbb a helyzet. A gyorsuló cső „magával hozza” az elétartást, és találatot eredményez. Nézzük, hogy történik ez a gyakorlatban.
Lövés a „fonák” oldalra
Kezdjük mindjárt a legnehezebb, a „fonák” oldalra történő lövéssel, pl. fácánvadászaton az előttünk kelő, és tőlünk jobbra elrepülő fácán lövésével, amihez (jobb vállról lőve) az alábbi mozdulatsort kell pontosan végrehajtanunk:
- Bal lábunkkal egy apró keresztirányú lépéssel fordítjuk a komfortzónánkat a lövés várható irányába (Stanbury-féle beállás) vagy a súlypontunkat a jobb lábunkra helyezzük (Churchill-féle beállás). Ha a vad balra repülne, ebben az esetben a madár repülési irányába lépünk egy aprót, mert mindkét beállással a bal lábról adjuk le a lövést!
- Finom derékmozgással indulunk a csővel (cső végével) a vad után, miközben a célgömb a fegyverfelvétel során mindvégig a vad mögött (!) kell, hogy maradjon!
- Bal karunk – a derekunkkal összhangban – kevéssel a vad mögé emeli célgömböt, közel akkora sebességgel, mint ahogy a vad mozog. Szemünk fókusza mindvégig a vadra rögzített, míg perifériális látásunkkal érzékeljük a cső/célgömb helyzetét.
- Vállunk síkja igazodjék a vad repülési/mozgási síkjához.
- Amikor a fegyver felvétele befejeződött, a lendítést megkezdve, a vad repülési síkján azt utolérve, mintegy „lemeszeljük” a csővel, azaz a fegyvert akkor sütjük el, amikor a célgömbbel a vadat utolértük, ezzel azt az érzést keltve magunkban, hogy rálőttünk a vadra.
A szükséges elétartást a gyorsuló cső eredményezi.
Fontos megjegyezni, hogy az egész folyamat csak elméletben bontható ennyi részre, a valóságban egyetlen mozdulatsor. Ha kellően jó ritmusban hajtjuk végre a mozdulatot, a látott/érzékelt elétartás 0.
Ezek után azonnal felmerül a kérdés: mennyivel kell a vad mögé felvenni a fegyvert? Sajnos, erre a lényeges dologra nem lehet „centiméterpontos”, precíz választ adni, mert érzés dolga ez is.
„Már megint ez a fránya érzés!” – kiálthat föl az Olvasó.
„Már a múlt havi cikk is csupa érzésről és hitről szólt!”
Fogadjuk el, minél magasabbra mászunk a sörétlövés tudáslétráján, minél nehezebb feladatokat akarunk megoldani a sörétes fegyverünkkel, annál inkább az érzéseinkre és a hitünkre lesz szükség. Ott a létra tetején már talán 90%-nál is nagyobb arányban befolyásolja a sikert a mentális rész, mint a technikai rész, vagy éppenséggel a fizikai kondíció.
De visszatérve a kérdésre: annyival a vad mögé kell felvennünk a puskát, amennyivel a finom átlendítés megkezdése előtt, a vad mozgási síkjáról (és ezáltal tőlünk való távolságáról) és sebességéről kapott információval, a saját nyugodt ritmusunkban a csövet a vadon átvezetve, le tudjuk adni a lövést.
Túl közelre felvéve a csövet/célgömböt, a vadat gyorsan utolérjük anélkül, hogy a mozgási síkjáról, sebességéről elegendő információnk lenne, vagy éppenséggel előbb utolérjük, mint ahogy a fegyver a vállban rögzülne. Későn leadott lövést eredményezhet, mert időre lesz szükségünk ahhoz, hogy a túl közelre felvett fegyver miatt adódó kevés információt kibővítsük. Ha a másik végletbe esünk, és túl messzire, a vad mögé vesszük fel a fegyvert, a hatalmas „hézag”, ami a vad és a csővég között keletkezett, sietségre kényszerít bennünket, ez pedig kontrollálatlan mozdulatot és lövést eredményezhet.
Általánosságban a közeli, gyorsan mozgó vad (pl. ha valakinek módjában áll valahol fogolyra vadászni) esetében közelről kell kezdenünk a lendítést. Hogy mégis valamilyen hosszmértéknyi fogalmunk legyen a dologról, ez ebben az esetben kevesebb, mint kb. 1 m. Hosszú lövéseknél (ha megmérnénk) talán 2–3 m is lehet. De ez is inkább érzés dolga, csupán azért említem, hogy kezdő vadásztársaimnak is valamilyen „nagyságrendnyi” fogalma legyen a feladatról, hozzátéve azt, hogy erősen eset- és egyénfüggő a dolog. A hosszabb lövéseknél a cső sokkal lassabban mozog, hiszen néhány cm-nyi csőmozgás is hosszú métereket jelent. A lövést minden esetben el kell kísérni, hiszen éppen ez az elkísérés jelenti megnyugtató módon azt, hogy a fegyverünk csöve gyorsul az elsütés pillanatában.
Egyenes lövés
A tôlünk egyenesen elfelé repülő vad lövése esetén a fegyver felvétele során a csőnek/csővégnek mindvégig a vad alatt(!) kell maradni. A mozdulatsor végén a csövet ebben az esetben is derékkal gyorsítjuk, amint a vad lábához, ill. alsó részéhez érünk, elsütjük a fegyver, és a vadat eltakarva, továbbvezetjük a csövet. Csak emlékeztetőül említem meg, hogy a jól agyazott fegyver enyhén magasat lő, így ekkor, a kritikus pillanatban (az elsütés pillanatában) is élesen látjuk a célpontot. Mindezt a saját ritmusunkkal, a saját komfortzónánkon belül kell megvalósítani.
A leggyakrabban előforduló hibák:
- a helytelen beállásból adódó hibák;
- a „lépés” elmaradása;
- rossz fegyverfelvétel miatt adódó hibák;
- elétartás „keresése” rálövés helyett, így álló cső lesz a mozdulatsor vége, ami végső soron a rossz metódus használata, vagyis a lövés „elévezetéssel” metódus használata a lövés „átlendítéssel” helyett (Rajz 2.);
- erőteljes „karozás” – a cső gyorsítása ebben az esetben nem derékkal, hanem bal karral tör-ténik;
- túlságosan felgyorsított ritmus, ebből adódó kapkodás, ill. a másik végletbe esve, hosszadalmas célozgatás;
- az „elkísérés” elmaradása – a fegyver elsütésekor megáll a cső.
Mindezek közül a leggyakoribb a második és a harmadik hiba, ezért nem győzöm eléggé hangsúlyozni a precíz fegyverfelvétel és a finom derékmunka fontosságát.
Összegezve, az egyenesen és tőlünk szűken elmenő vad lövésének szinte az egyetlen, mindig eredményes módszere a lövés átlendítéssel metódus, vagy másképpen a festő módszer. Nekünk – mentálisan – az elmenő vad esetében egy dologra kell koncentrálni: jó technikával rálőni a vadra, mert a szükséges elétartást a pontos technika biztosítja, azaz jelen esetben is a gyorsuló cső, ezért ekkor nem érzékelünk „hézagot” a célpont és a célgömb között. Ezáltal elkerülhetjük a leggyakoribb hibát, az idegesen elkapkodott, az elétartást gondolom formán megsaccolt, a vad elé„szúrásszerű” mozdulattal oda-dobott, kontrollálatlan lövést.
Persze a felsorolt „hibakikerülő” eljárások, mozdulatok bemagolása nem fogja helyettesíteni a szorgalmas gyakorlást a koronglövő pályákon. Az elmenő vad lövésének gyakorlására pedig legjobb egy trappályát keresni, mert a különböző típusú szituációk ismétlésével kell felépítenünk a saját adatbankunkat, benne az elétartáshoz tartozó „képeket”.
A sörétlövést gyakorolni a hozzá tartozó körettel, a ránk méretezett fegyverrel, sok-sok lőszerrel, időt nem kímélő gyakorlással kissé olyan, mint jó bort vásárolni. Hosszú távon jó befektetés, magas kamatot fizet vissza! A legmagasabbakat akkor, ha az utóbbit megisszuk, az előbbit pedig, a magunk és vadásztársaink örömére, sikeresen műveljük.
További tartalmak
Kövess Facebook-on!
- Duplapuska.com - Szollár András
- © Minden jog fenntartva.