Rózsa és csigaszőnyeg "újratöltve"
A Holt’s londoni fegyveraukciós-ház képviselőjeként szerencsésnek mondhatom magam, hogy időről időre a legjobb fegyvereket foghatom a kezembe, tehetem a fényképezőgépem lencséje elé. Így megfigyelhetem, hogyan változott a stílus és az ízlés a véseteken a 19. század elejétől napjainkig.
A cikk először a NIMRÓD SAFARI 2011/4 számában jelent meg nyomtatásban.
A nemzeti stílus és ízlés mindig is meghatározta a véseteket. A 19. század előtt Európa meghatározó fegyverkészítő államai a franciák, a németek és az olaszok voltak. A reneszánsz kora egybeesett a termelés növekedésével, a művészet grandiózus hatásaként az ipar veretes darabokat hozott létre. Görög és római motívumok borították a fém- és fafelületeket. Aranyberakások jelentek meg a fémlemezeken, elefántcsont és gyöngy borította az agyakat, néha olyan mennyiségben, hogy a fa is alig látszott ki alóluk. A barokk éra változást hozott, de nem az ornamentáció mennyiségében. Heraldikus motívumok és mitológiai jelenetek váltották fel a klasszikus elemeket, előretört a germán stílus, különösen a mélyvésett darabokat keresték. A felhasznált arany mennyisége sem csökkent.
A történelem előtti periódusok barlangrajzain jól láthatók a vadászjelenetek, de referenciakönyveket tanulmányozva kiderült, hogy milyen keveset találunk belőlük 17-18. százaban készített fegyvereken! A vadászjelenetek a fegyvervéseteken tehát viszonylag modern dolognak tekinthető.
A 19. századba érkezve a brit dominancia tört előre. Ellentétben a barokk stílussal, nem a dekoráció, hanem a forma és funkció – azaz a használhatóság önmaga – váltott ki elismerést. Ebben élenjáró volt a londoni fegyvermesterek különleges figurája, Joseph Manton, aki nagyobb hatással volt a fegy-vergyártásra, mint bárki más. A Manton-féle kakasos puskákat szemügyre véve feltűnő, hogy milyen kevés véset található rajtuk. Egyszerű zsinórozás és kevés csigaminta. Annál többet nyújtanak belül! A puskaművesség csúcsa, amit Joseph mester műveiben láthatunk. A dekoráció, amely eltakarhatja a silány kivitelt, emitt szerény, persze Mantonnak nem volt rejtegetni valója.
Az 1800-as évek derekán néha megjelent egy-egy vadászjelenet, vadmadár és kutya ábrázolásával, ám ezek stílusukban naivan, már-már gyerekes egyszerűséggel készültek. Sok közülük William Palmer nevéhez fűződött, aki önállóan dolgozott a nevesebb műhelyeknek, mint pl. a Purdeynek. Olyan népszerűvé vált, hogy hamarosan a londoni és a birminghami riválisok utánozták, majd mindegyik kialakította a saját stílusát, eltérő ívekkel és szegélyekkel. A Holland & Holland távol tartotta magát a Purdey-féle mintáktól, a kövérebb acanthuslevél-mintákkal önálló stílust alakított ki magának, amelyek azóta is alapvésetként a cég márkajegyei.
Persze, ha manapság bekopogtathatunk a Purdey-hez azzal, hogy egy Holland & Holland féle mintát szeretnénk a megrendelendő sörétesünkre, egészen bizonyosan összeszorul a gyomruk, miközben a megrendelőlapot töltögetik, és a pénzt számolják. De manapság arrafelé is a vevő az úr.
A modern vésetek az 1860–1870-es években jelentek meg a viktoriánus éra stílusa és dekorációja nyomán. Nézzünk csak meg egy abból a korból származó zsebórát, ezüsttálcát, vagy kitűzőt, és nyomban rájövünk arra, honnan ered a finom rose & scroll – a rózsa- és csigaminta. Ebben a periódusban az ékszervésnökök vésték a fegyvereket – természetes tehát, hogy az általuk favorizált motívumok jelentek meg a fegyvereken is. A fegyvervésnök mint főfoglalkozás ekkortájt még ismeretlen volt. Az apró csigamintákat többnyire levél vagy virágmintákkal kombinálták, ezért nevezték el rose & scroll-nak, vagy bouquet & scroll-nak. A nagyobb minták tipikusan szőlő vagy acanthuslevelet formáznak, melyeket nehezebb kimunkálni, mert a nagyobb ívek miatt nagyobb mélységet, dimenziót kell adni az íveknek azért, hogy az árnyékok jobban kirajzolódjanak, az összhatás szebb legyen.
A főfoglalkozású fegyvervésnökök első generációja az 1800-as évek végén jelent meg. Ez azoknak a szociális változásoknak a következménye, amelyek az 1870-es években történtek, s amelyek jóvoltából hirtelen nagy igény támadt a jó minőségű fegyverekre.
Jókor lenni, jó helyen! – sokan ezt tartják a siker fő receptjének. A Kell vésnökfamília jókor volt jó helyen, és számos alkalmazottat foglalkoztatott, akik közül néhányan később a saját nevük alatt is sikeresek lettek. Ken Hunt – az angolok közül a mai legnagyobbak egyike – is a Kell famíliánál tanulta ki a szakmát. A keresett vésnökök közé tartozik csakúgy, mint Alan és Paul Brown, Philip Cogan, Keith Thomas, és így tovább. Ha bekopogtatnánk hozzájuk egy megrendeléssel, évekig várólistára kerülnénk.
Ám manapság a sok fegyvergyártó bizonytalanságban tartja a vevőit a lézervésetekkel és az agyfa kategorizálásával. Egyszerűen felfogható, könnyen megtanulható dolgok alapján „szakértővé” teszik a vevőket, akik hajlamosak összetéveszteni a minőséget a vésettel és az agyfa cirádáltságával. Az optikai tuning bizonyos helyeken győzedelmeskedett.
Ám a puska elsődlegesen puska kell, hogy maradjon, míg a véset csak díszítőelem! Semmivel sem lehet úgy felbosszantani egy jó fegyverművest, mint ha valamelyik egyedi darabját kézbe véve, azt innen-onnan megforgatva, a véseteket és a vakító, habos-rózsás agyazást kezdjük el dicsérni. Olyan ez, mint ha egy neves festő művét szemlélgetve a képkeretet dicsérgetnénk. Vésnökök nem készítenek fegyvert!
Tanulságos dolog megfigyelni az angol Lord Riponnak, a 19. sz. egyik legjobb lövőjének hozzáállását. Őt nem érdekelte, hogy a kakasos trió Purdeyjén milyen szerény a véset. Kizárólag az érdekelte, hogyan tud lőni a trió darabjaival. Az általa elejtett több mint félmillió apróvad alapján, lehetett némi fogalma a lövésről. A „megvehető” kategóriát soha nem értékelte nagyra, a „megtanulhatót” annál inkább!
Manapság marketinges csapatok dolgozzák ki a külsőt, a dizájnt, ami csak a legritkább esetben jelent igazi fejlesztést, sokkal inkább a gyártás költségcsökkentését és a profit maximalizálását. Persze a vevői-felhasználói oldal is eltompult, hiszen napjainkban csak kevés vevő tudja megkülönböztetni egy sörétesen a kiváló csövet az éppen elfogadhatótól, vagy a tökéletes illesztést a silány minőségűtől. Kár! Mert nincs még egy olyan alkotása a világnak, amely a használhatóságot és a művészetet egy darabban egyesítette oly módon, hogy az úgy tud szolgálni, mint egy remekül elkészített, dekorációval gazdagított vadászpuska. Megmentheti az ember életét, megtöltheti a hasát, szolgálhatja a passzióját, és gyönyörködtetheti a szemét. Mi több, egyes vájt fülűeknek egy igazán jó sörétes összecsukásának finom kattanása tán még zenei élményt is nyújt!
A fegyveren a véset a második világháborúig a csigavésetet jelentette, az apró miniatűröktől a nagyobb ívű, kövérebb mintákig, körökig. Később, a 60-as évektől, a német és osztrák területeken egyre nőtt a kereslet a vadászjelenetek mélyvésett darabjai iránt. A hajtásokon rohanó vaddisznók, a magashegyi fenyők között bőgő szarvasbika, a völgybe tekintő kapitális zergebak sokáig megunhatatlan témának tűnt. Néhol, elsősorban a tengerentúlon, a vésetek a gazdag rétegeknél az „önkifejezés” eszközévé váltak.
Arrafelé a vevők a pénzükért határozott elképzelésekkel álltak elő. Némelyeknél a kedvenc kutya, vagy a feleség (?) portréja, máshol a kastély az ősi családi címerrel jelentette a kifejeznivalót. Európa más részein, az arannyal bevont hagymakupolák között, a vadászat kiváltsága, erős rétegzettsége olyan igényt támasztott a véset készítőjének, hogy a szokásosnál „hangosabban” demonstrálja a tulajdonos anyagi helyzetét. Másként, mint ahogy azt a kifinomult ízlésű, a vadászatot éppen az egyik legjobb szociális nivellátornak tekintő, konzervatív gondolkodású nyugat gondolja. A vésetek specializációja olyan erőteljes lett, hogy egy a „legjobb londoni fegyver” elkészülte után, a hozzá megrendelt véset annyiba kerülhetett, mint a puska maga.
A magyar fegyvergyártás legjobbjai minden kétséget kizárólag a második világháború előtt gyártott Frommer sörétesek voltak. Ismeretem szerint a múlt század 20-as éveinek a végén kezdődött el a felsőkulcsos, az oldallemezeken csigaszőnyeggel gazdagított, kézzel vésett puskák gyártása, amelyek a mai napig is szakmai etalonnak tekinthetők, hiszen külső vonalvezetésük a Holland & Holland márkajegyeit követte – ami nem baj! Sajnos a világháború után áttervezték, „gyártáséretté” tették – jó messzire cipelték Manton szellemétől. Nagy baj, mert darabos lett, mint a dorogi szén. Ez pedig nem vált javára egy olyan terméknek, amelynek a lendületet kellett volna szolgálnia.
A szögletesség bénítja a lendületet, darabossá teszi még a mozdulatot is. Bár új lehet a szemnek, de „idegenné” válhat a kézben! A rossz, aránytalan, bántóan rövid agyfaméretezéssel, pofadékos agyazással végképp elrontották a valamikori finom vonalvezetést, harmóniát. A filléres bakelit az agytalpon pedig örökre derékba törte a nemesebb törekvéseket. A vésetet – ha volt némelyik modellen – naivan leegyszerűsítették. Kár, mert véleményem szerint ez a puska volt a trianoni tragédia után e hazában sorozatban gyártott legszebb sörétes.
Manapság a londoni aukciókon nagy sikere van a zenész Eric Clapton puskáinak. Purdeyjeire, Hollandjaira, William Evans puskáira előszeretettel vésetett a rose & scroll alapra egy szál rózsát. Láthatjuk, hogy a világsztár zenésznek – nemkülönben kitűnő sörétlövőnek és fegyvergyűjtőnek – nem csak a zenei ízlése kifinomult. Megfigyelhető, ahogy a fő motívum, az egy szál rózsa szárának íve milyen pompásan harmonizál a sátorvas, az elsütőbillentyű és a lakatok ívével.
Manapság a megunhatatlan rózsa és csigaszőnyeg újjászületését éljük. Talán azért, mert a vásárlók belefáradtak az itáliai bulinó fotórealizmusába. Jómagam is (mi mást is mondhatna egy lőinstruktor?) azt vallom, egy fegyver arra való, hogy használják, azaz lőjenek vele, mégpedig minél jobban. Bármi, ami a vadászaton való használatának szándékától visszatart, az káros, légyen az egy extra finom véset, vagy egy törékeny, habos rózsás agyazás.
A 80-as évektől a bulinóvésetek a gazdag vásárlók kedvelt opciói, melyek népszerűsége egyre növekedett az idők folyamán. A legjobb minőségű, bulinóstílusban megvésett darabokat óvni kell, mert azok finom felülete könnyen megsérülhet. A tulajdonos számára pedig alig van rosszabb érzés annál, mint amikor a vésetért leszurkolt extra néhány (tíz)ezer euró a szeme láttára kopik el. Persze más a helyzet akkor, ha a nevezetes darab egy gyűjtő vitrinjében, a bombabiztos üvegfalak mögött tetszeleg.
Eltekintve a gyűjteménybe való tárgyaktól, a jó puskák nem csiricsáré darabok. Ha jelenetek és aranyberakások súlyosbítják a külsőt, melyek vakítóak a szemnek, az avatatlan szem figyelmét elvonhatják a lényegről. Manapság sajnos már a középszerű puskákat is túldíszítik. Persze, minél több dekorációt találunk egy középszerű fegyveren, gyanúnk annál nagyobb legyen a belső iránt! Azonban jó, hogy Manton szelleme ismét megjelent, és a „belül jóval több, mint kívül” szemlélet ismét győzedelmeskedni látszik a csicsás külcsín felett.
A legdiszkrétebb puskák, valamely finom rózsa- és csigaszőnyeggel vagy levélmintákkal az oldallakatokon, a puskák arisztokratái, különösen akkor, ha a felületük márványozott, ily módon szilárdítva, kopásállóvá téve, védve a felületeket. A finom vésetnek és a márványozásnak okos célja van: tompítani a puska csillogását a vadászaton. Mint ahogy az igénytelennek látszó kagyló takarja a gyöngyöt. Ezeket a rejtett kincseket csak a beavatottak veszik észre.
Az angol stílusú csigavéset elterjedt az egész világon, olyannyira, hogy az olasz piacon külön szót találtak erre: inglesina. Bresciaban, az olasz a fegyvergyártás központjában, Giovanelli nyomán számos követő sajátította el e technikát. Látogatásom alkalmával meggyőződhettem róla, hogy a vésnöki stúdiók, mint a Creatív Art vagy G & S. Pedretti, a mai napig is lélegzetelállító pontossággal vésik meg a fémfelületet, néha olyan miniatűr csigamintákkal, hogy csak nagyító alatt lehet jól látni őket. Számomra azonban a hagyományos, szabad szemmel is jól látható minták jelentik az esztétikai etalont. Persze ez már az egyéni ízlés kategóriája, amiről nem érdemes vitatkozni.
A korok és az ízlések azonban változnak, hiszen ki akarna manapság egy Jurassic Parkos jelenetet, vagy a Dallas című filmsorozat egykoron ünnepelt sztárjainak a portréját a puskájára vésetni, mint tették azt nem is oly régen. Ami azonban egészen bizonyos, a klasszikus véset egy puskán sohasem vall rossz ízlésre, mert bár divatok jönnek, divatok mennek, az elegáns rózsa- és csigaszőnyeg azonban időtlen marad.
További tartalmak
Kövess Facebook-on!
- Duplapuska.com - Szollár András
- © Minden jog fenntartva.