Kik (is) vagyunk mi, vadászok?
Az elmúlt időszakban több cikk, hozzászólás jelent meg önazonosságunkat keresve, tagadólag fejet rázva a vadászat sportjellegére – álláspontot foglalva arról, hogy nézetük szerint a vadászat nem sport.
(A képen Ernest Hemingway író létható, terítékre hozott oroszlánjával.) A cikk először a HUNOR MAGAZIN 2022/10 számában jelent meg nyomtatásban.
Megállapítva azt is, hogy a versenysport célja a rekordhajhászás és a karrierépítés, a szabadidős sport célja és értelme pedig az egészség megőrzése.
Ilyen egyszerű lenne ez az egész? Bár néhányan messzire nyúlnak vissza, és az Erdészeti Lapok 1868. évi számának megállapításai alapján is próbálják kategorizálni a vadászokat, mégis azt gondolom, ha valaki ebben a témakörben verdiktet hirdet, nem teheti anélkül, hogy az elmúlt évszázad – egy egész évszázad! – megállapításait figyelmen kívül hagyná.
Az angol Webster-féle szótár 1903-as kiadása a sportembert ekképpen írja le:
Sportsman: n. 1. One who pursues the sports of the field; one who hunts, fishes etc.
sportsmanlike – marked by or calling for sportsmanship or fair play; „a clean fight”; „a sporting solution of then disagreement”; „sportsman like conduct”.
Vagyis: „Az, aki a természetben sporttevékenységet folytat, aki vadászik, horgászik stb.
Mi jellemző erre az emberre?
A »fair play«, a »tiszta küzdelem«, a nézeteltérések úriemberre valló megoldása, a sportszerű magatartás.”
A vadászlősportban tehát igaz sportemberként gondolkodunk, mely fogalom száz év előtt a gentleman fogalmát is fedte, és vallom, hogy – ma is fedi!
Máris megérkeztünk a sport két legfontosabb jellemzőjéhez: a „fair play”-hez és az úriember fogalmához, magatartásához. Az úriemberre tehát jellemző a sportember magatartása.
A XIX. században már az angol úriember – az angol gentleman – volt a megbízhatóság, a jó modor, az erkölcsösség és a hazafiság Európa-szerte követendőnek tekintett mintaképe. Az angol gentleman volt a jó európai polgár, a nap-nyugati polgár „mintapéldánya”.
Szent-Györgyi Albert
Sólyom – alias Láng Rudolf –, a Kittenberger Kálmán által szerkesztett Nimród „szent embere … a vadászat és a vadászok lelkiismerete, bölcs tanítója és a vadászetika szelíd főpapja” (idézet Fekete Istvántól) az alábbiakat írja a Nimród 1939. évi számában:
„Kiveszőben az úri gondolkodás. Legalábbis az a fajtája, amelyik magasabb lelki csiszoltsággal jár, és amelyet a mának gyakorlatias embere fölöslegesnek tarthat ugyan, de azt nem tagadhatja meg tőle, hogy szép. Ez az úri gondolkodás és a vadászati etika voltaképpen egy: legfeljebb abban különböznek, hogy az utóbbi velejárója az előbbinek. Akiben megvan az előbbi, annak nem kell magyarázni, miben is áll a vadászati etika.”
Láng Rudolf "Sólyom"
Vadászíró, tanár, publicista
A vadászati etikát tehát az úriember emeli gondolkodásával a legmagasabb fokra.
Úriember = gentleman = sportember – e hármas úgy áll együtt, mint a szentháromság.
A sportról Szent-Györgyi Albert – bár nem tudok róla, hogy valaha is vadászott volna – velősen fogalmaz, amikor ekképpen szól:
„A sport fogalma nem tévesztendő össze a puszta testi ügyességgel, a rekordhajhászással, a nyereségvadászással és a legutóbbiakkal együtt járó primadonnáskodással. Ez utóbbiaknak nemcsak hogy a sporthoz semmi közük, de a sportnak egyenesen ellenségei.”
Hemingway, a kitűnő vadász pedig így fogalmazza meg a sport lényegét:
„A sport megtanít becsületesen győzni vagy emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít.”
Bár e fogalmakat és a jellemet – ahogy a sportban, úgy a közéletben is – igyekeznek kifakítani, mégis – azt gondolom – eme tulajdonságok rendkívüli értékét az idők folyamán semmiféle eszme, manapság pedig Mount Everest-nyi pénz sem tudja elkoptatni.
Manapság az olimpiai lősportban nem hívják már „sportsman”-nek a résztvevőket, hanem atlétáknak „csúfolják” őket. Bár az utóbbi időben az élsportban – elsősorban a szenzációhajhász média nyomására – megjelent az önérdek-érvényesítő magatartás, a mindenáron való nyerésre törekvés, a „fair play” szelleme megmaradt.
Gr. Széchenyi Zsigmond mint sport-úriember
Történelmünkben kirívóbb volt azonban, ahogyan erről a közelmúltban gondolkodtak.
A Moszkva központú és szovjet mintájú sportstruktúra kisebb-nagyobb különbséggel minden szocialista országban már az ʼ50-es évek elejétől kezdve kiépült, és a szocialista világrendszer megszűnéséig tartotta – némely dologban még ma is tartja – magát.
Ez a vadászatra is rányomta a bélyegét. Kialakult a kolhoztípusú vadászat és vadgazdálkodás.
Az úriembert eltörölték – az elvtársak pedig az elveikkel egyet vallókhoz ragaszkodtak. Bár a fegyvert „eredményesen forgatták” – a vadászathoz nem értettek.
1956 után kénytelenek voltak az általuk gyűlölt Széchenyi Zsigmondot, Nagy Endrét, Studinka Lászlót és még több kiváló, úri vadászunkat „megkérdezni” – a folytatásról.
A jó stílushoz jó lőtechnika is kell(ene)!
A vadászatban is – a mennyiségre célozva – rekordokat akartak dönteni; ezt jól mutatja a 9000 db-os lenesi fácán-teríték. Mindezt azért, mert meg kellett dönteni az általuk utált „nemesek” (úriemberek) tótmegyeri rekordját! Ezt a szakszemélyzetnek is „megmondták”. A törekvés sikeres volt! Ha az ember lőoktatóként nézi azokat a korabeli fotókat – az ijesztő pózokat, puskafogásokat, célzásokat –, csak csóválja a fejét! Ám a különbség óriási! Egy Draskovich Ivántól – aki Monte-Carlo galamblövő bajnoka volt – a régmúltban „nem szokták” megkérdezni, hogy egy egynapos vadászaton lehet-e (ő tud-e) 1000 db fácán felett lőni. Mint ahogy ma sem kérdezi meg senki Roger Federer 8-szoros Wimbledoni bajnoktól, hogy tud-e teniszezni. Egyiknek sem kellett bizonygatni tudását.
A múltat tehát eltörölték, és ezzel töröltek egy életformát, vele együtt törölni akartak egy gondolkodásmódot is. Az úriember minőségi gondolkodását! Pedig bennünket, vadászembereket a tevékenységünk megítélésekor két fő dolog „véd”:
– az egyik: a tradíció, annak mély ismerete, művelése, mely ama nyomvonal követése, melyet évezredek feszítettek ki mögöttünk, és rajzolják ki általa világosan a jövő lépéseit is;
– a másik: az ezen idő alatt gyűjtött szakmai ismerethalmaz, továbbá annak alkalmazása és bővítése.
Azonban lelketlenül egyiket sem lehet művelni!
Hogy „nézett ki” és néz ma is ki a „vadászerényekkel felgazdagított” minőségi embere a vadászatnak?
– Mindenekelőtt megtartja a szavát, és nem hagyja elszabadulni indulatait.
– Nem veszti el józanságát, vigyáz beszédjére, meggondolja, mielőtt ítélkezik.
– „Minden a saját hibád, ha érsz valamit!” – vallja Hemingway mottóját a Green Hills of Africa (Afrikai vadásznapló) című könyvéből.
– Ha mégis hibázik, kész jóvátenni.
– Nem keres kifogásokat, hanem vállalja a következményeket.
– Tudja, hogy az udvariasság és a jó modor nem más, mint apró áldozatok sorozata.
– Egy jó társaság „felépítője” és nem „lebontója”. Nemes-lelkűségét nem kékvérű felmenőktől vagy káprázatos va-gyontól származtatja.
– Humorérzéke sohasem hagyja cserben, mert tudja, hogy a jóízű nevetés gyakran a legjobb olajozója az emberi kapcsolatok gépezetének.
– Kitart barátai mellett.
– A királyok társaságában is megőrzi erkölcsi tartását, és ha gazdag vagy előkelő, akkor is ért az átlagemberek nyel-vén, és azonosulni tud velük.
– Jóban van önmagával, és jóban van a világgal – ezért mindenki jól érzi magát a környezetében.
E fejtegetésem alapján adom meg a választ – a vadászat? Bizony, az!
Hiszen vadászni csak szépen szabad! Az úriember lelkü-letével, mert „… a gyakran pellengérre kötött »úriasság« va-lódi fogalma ma sem jelent egyebet, mint amit a múltban je-lentett: tisztességet, megbízhatóságot és nagymérvű sze-rénységet”. (Széchenyi Zs. – Ünnepnapok)
Mert az úriember fogalma ma is azonos a sportember fogalmával, és elsősorban lelki tényező, nem pedig a rekor-dokat döntögető, karrierépítő vagy egészsége megőrzését céljaként kitűző embert jelenti, mint ahogy arról néhányan – tévesen – vélekednek.
Sporting lady
Mert ha az ember vadászként (is) a minőségi gondolkodásának eredményeképpen kiválóságra törekszik – csakúgy, mint bármelyik sport vagy egyéb tevékenység esetén –, az a legnemesebb belsőt munkálja ki benne.
Ha pedig valaki valamit a legjobban végez, az sem baj, ha pénzt is keres vele.
E rövid eszmefuttatás alapján – ha valaki még ezek után is kételkedne abban, hogy a vadászat sport-e egyáltalán, neki – Horthy Jenő Egy élet sportja című remekművének fi-gyelmes tanulmányozását javaslom. Persze, a háború előtti ki adást!
