Az újszászi „kékróka” esete
Az elmúlt év tele volt mindenféle „esetekkel”. A híradások egyszer nagyváros közelében mezőn vágtázó medvéről szóltak, máskor arról, hogy farkasok téptek szét itt ezt, amott azt – még fekete párduc is sétált valamelyik település határában. Ezek után talán nem is lesz feltűnő, ha megjelenik egy újabb vadfaj – az én „kékrókám”.
A cikk először a HUNOR MAGAZIN 2022/5 számában jelent meg nyomtatásban.
A történet – mint annyi sok szép történet – Erdélyben kezdődött. Szeptember utolja volt, és mi akkor éppen szarvasbika után jártunk, a Nagy-Bihar alatt. Kolibában aludtunk, szabad tűz mellett melegedtünk, melynek füstje szemünket marva konzervált bennünket, de nem csak bennünket, hanem régi szafarizsákomat és puskatokomat is. Megbecsült darabjai kelléktáramnak, mert hozzám simultak és velem együtt koptak meg Afrikától Kanadáig, hogy a hazai vadászatokat az elmúlt 40 évből ne is említsük.
Ám a nomád élet, amelyben tanyát ütöttünk, nem engem viselt meg legjobban, hanem a vászon fegyvertokomat. A cipzár mellett hasadt meg – javíthatatlanul.
Idő előtti nyugdíjazása elérkezett. Velem lévő vadásztársam, sok erdélyi vadászaton társam, T. Tibor is hümmögve állapította meg, hogy az avítt darab megunta a szolgálatot.
Pedig egy jó fegyvertok a vadász kelléktárának fontos darabja.
Babonás ugyan nem vagyok – de mindig ugyanúgy veszem elő belőle puskámat, a cipzárt is mindig rituálisan egyformán húzom rajta, és a helye is mindig ugyanott van…
Mondom – nem vagyok babonás!
Pillantásom Tibor fegyvertokján akadt meg, mert hossza éppen megfelelő volt, anyaga pedig kivételesen erős, semmi foszló szivacs benne – hasadt szívemnek gyorsan megtetszett.
Egyik oldalán kis, barna bőrből varrt róka lapult. Márka-vadász nem vagyok – ám a praktikum és a kipróbált, jó minőség fontos!
Az erdélyi vadászatról hazatérve, azonnal rendeltem egyet!
Aztán Somogyban, terelve vadásztunk, amikor látom ám, hogy az egyik vadásztársam a lőállásához érve, éppen az én puskámat emeli ki tokostól a csomagtartóból.
- Hohó! Nem oda Buda! Bocsánat, az az enyém!
- Jól van, tanár úr! Elnézést kérek!...
Hmm! Merthogy – jó 10 éve – valamiféle tanár is vagyok! Hamar kiderült, hogy hasonmás tokját összecserélte az enyémmel.
- Jól van, tanár úr! Elnézést kérek!...
Hmm! Merthogy – jó 10 éve – valamiféle tanár is vagyok! Hamar kiderült, hogy hasonmás tokját összecserélte az enyémmel.
Majd magam is elfoglaltam a lőállásomat – mivel a hajtás hosszú volt, és én a legvégén vártam –, így gondolataim is hosszú kalandozásba kezdtek.
„Bezzeg” a régi tokomat senki sem akarta csak úgy „leemelni”…
El is gondoltam – ott, a lőállásban –, hogy teszek valamit az egyformaság ellen.
Kötök valami fityegőt a fülére? – Az leszakadhat! Rávarratom a nevemet? – Az meg olyan hivalkodó!
– Át kell festeni a rókát! – pattant ki fejemből a megvilágosodás szikrája.
De milyenre? Barnáról vörösre? – Az mindig is olyan közönséges volt!– Kékre! – érkezett az újabb szikra.
Az a „hasonszőrűeknek” elég feltűnő lesz!
Mire azonban a vadászatról hazaértem, az idő hirtelen más, nagyobb gondokat sodort elém, és egy időre megfeledkeztem a kékrókáról.
Aztán meghívás érkezett Tibor barátomtól, Újszászról, hogy a „kondák nem férnek el az erdőben”, és kitervelt ellenük valamit.
Az első hajtásban egyszer csak nagy ribillió támadt. A kutyák sunnyogva töprengő kondára találtak – amelyek talán felém vesznek majd irányt. Bár a sűrűbe nem láttam be, de a hangokból kivettem, hogy a nyiladékom felé tartanak…
Az első még lövés nélkül pattant át a szűk, jól benőtt kocsiúton, de vele ritmust vettem, és a következő már a villámgyors lövésemtől belebukfencezett az útszéli árokba.
Míg ismételtem, a harmadik átugrott, de a negyediken ismét jól rajta voltam, és az is az árok fenekén landolt.
No – ezt kár, hogy nem látták! Azért óvatosan körbenéztem, és mintha egyik-másik tölgy mögül tanítványaim mosolyogtak volna – elismerően.
„Ez igen, tanár úr!” – véltem hallani.
Ki is húztam magamat, mint ahogy egy tanárnak illik a katedrán!
A második hajtásban először egy magányos süldő kocogott felém. Nyugodt és mozdulatlan voltam, mint egy szfinx a piramisok előtt. Megvártam, míg az árok széléhez ér, ott egy pillanatra gondolkodóba esik, és a puskát lassan emelve, egy pontos lövéssel helyben marasztottam.
Ez egy diáknak sem okozott volna fejtörést, nem egy tanárnak – gondoltam, éppen ezért körül sem néztem. Csak álltam magabiztosan, alattam az újszászi föld pedig sziklaszilárdságú volt.
Aztán jött még egy nagyobb darab disznó – már a sűrűben láttam itt-ott villanni –, a vadőr kutyájával a nyomában. Éppen ott iparkodott át a szűk nyiladékon, ahol tavaly – kutya nélkül is – elhibáztam egyet. De most, a kutyára is ügyelve, bátran odalendítettem, és éreztem, hogy a disznónak ott kell feküdnie a szélben. Magabiztosságomat a német vizsla morgása csak fokozta.
– Ez igen! – ért mellém a vadőr. – Négyből négy
Most ismét „tanárosan” körülnézhetnék, és begyűjthetném az elismerés virágait, de ne essünk túlzásba. Tanár vagyok, ezt mindenki láthatja!
Itt még magabiztosan állok, terítéken a hajtásban esett vaddisznók.
A harmadik hajtás lőállásában szokásom szerint először elkotortam az avart a lábam alól, majd csendesen a székemre ereszkedtem, és a tokból elővettem a …Tibor puskáját. Merthogy az ő fegyvertokját emeltem le a platóról.
Sebaj, kalibere, mint az enyém – a lövés megy ma, mint a veszedelem –, meglövöm én ma ezzel is, bátorítottam magam.
Aztán – amikor be akartam tölteni – észrevettem, hogy a tár nincs benne a puskában. Egylövetűvé váltam.
Sebaj – egyébként is, kicsi ez az erdő –, talán ha egy disznó akad még benne! – vigasztaltam magam.
Tibor még rám csörgött, hogy visszajöjjön-e, de én ekkor már elcsendesedtem – azt az „egy” disznót nem akartam „elzörögni”…
Aztán hirtelen abból az „egy” disznóból egyszerre csak négy lett.
Az elsőnél még kitartott a formám – tanárosan elfektettem –, hanem az újratöltésbe belekavarodtam. Aki próbált már nagy, „tárhiányos” golyós puskát féloldalára fordítva megtölteni, a patront valahogy beleügyeskedni, miközben disznók iparkodnak át a nyiladékon, bizonyára átérzi idő szorította reménytelenségemet. Már csak tanársegédnek éreztem magam.
És ettől fogva megindultam a karrierlétrán – lefelé. Merthogy még három konda jött rám.
Az utolsónál már vészesen ingott alattam az újszászi talaj, és én magamba roskadva álltam.
Közben szorgosan mardostam magam, hogy miért nem figyeltem oda, amikor a puskatokhoz nyúltam! A somogyi történet is hamar elém állt, miért is nem jelöltem meg a tokot az eltervezettek szerint?
Ilyen kivételes lehetőség – hogy könnyen akár tíz disznót is lőhetnék – még megrögzött hajtáspártiként is csak kivételesen adódik.
Közben úgy szapultam magam, hogy még a gondolataimban megjelenő haszonállatok is csak a fejüket csóválták!
Ám a fekete leves még hátravolt. A végén még jött – egy róka! Barna volt, kopott volt – mert a párzás ideje már letelt.
Megfeledkezve a rókák számára „A menekülésről” írt tankönyv minden pontjáról, a hajtás végén magába feledkezve, komótosan ügetett felém, mintha számára az a nap nem is hajtásról, vadászatról – melyen néha rókák hagyják ott a bőrüket – szólt volna.
Olyan könnyen jött kézre, hogy meglövését tán még egy inasgyerek is lefitymálta volna.
De én ekkor már messze jártam a katedrától, mert túlságosan gyors mozdulatomat kiszúrva félreugrott, és – csúfosan elhibáztam! Ez így már a vég!
A tanári pályám vége!
Pillantásom véletlenül a puskatokra tévedt, és „az a másik” barna róka – éppen rám vigyorgott!
Szerencsére a hajtók ekkor már közel jártak, így a kezemben lévő patront – még mielőtt bosszút lihegve kárt tehettem volna benne – inkább a zsebembe eresztettem.
Soha ilyen sürgősnek nem éreztem még, hogy kék filctollal rókát pingáljak. Első dolgom volt, amint hazaértem!
Mert az ember először kívül keresi azt, ami belül van! Bár, ha manapság lidérces álmok gyötörnek, egy tanteremben ülök, verítékben úszva ott egy padban, és a tanítványaim a katedrán trónolva – engem vizsgáztatnak!
A legutóbb például azt kérdezték, hogy meddig tart idehaza a kékróka vadászati idénye?… Ha valaki tudja, kérem, írja majd meg nekem!
