Menü
Menü
A keresztben repülő vadlövése – Sörétlövés másképpen sorozat 6. rész
A sörétlövés a legtöbb helyzetben
a nagyfokú állandóság és a magabiztosság
sportja. Mindig ugyanazzal
a jól begyakorlott mozdulattal
lövünk el egy adag sörétet az üres térbe, abban bízva, hogy
millisecundumokkal késôbb betölti
azt a teret az eltalálni kívánt
vad vagy korong.
A cikk először a NIMRÓD 2004/7 számában jelent meg nyomtatásban. A cikkben szereplő illusztrációkat Pócz Dániel készítette.
Miután az előző fejezetekben megismertük a jó lövés alapkövetelményeit, csiszolgatjuk technikánkat, alakítgatjuk stílusunkat, felépítjük lövésünk ritmusát, megfigyelhetjük magunkat, amint „merészségünk” növekszik. Egyre bátrabban merjük elengedni útjára a sörétrajt, növekszik a magabiztosságunk.
Lógunk a szeren?
Ben Husthwait, koronglövő Európa-bajnok mondta egy alkalommal nekem, hogy a sörétlövés olyan, mint egy légtornászgyakorlat a manézsban. Ha egyik trapézról át akarunk lendülni a másikra, előbb el kell engedni az egyiket, abban a meggyőződésben, hogy éppen odaérkezik a másik trapéz, amelyet elkapva, továbblendülünk. (Egyszerre nem lóghatunk mind a kettőn!)
Egyszerre nem lóghatunk két trapézon!
Ebből a szempontból a távoli, keresztben repülő célpont igényli a legnagyobb magabiztosságot. Ekkor van egymástól legmesszebb a két trapéz. Ekkor kell legbátrabban elszakítani a célgömböt a célponttól, néha egészen elképesztő távolságra.
Vadászaton mindnyájunk számára a hosszan keresztben repülő vad biztos meglövése jelenti az egyik legnagyobb kihívást.
Melyik metódussal?
Melyik a legjobb metódus a keresztben mozgó vad lövésére? Tekintsük át újból a módszereket (Nimród februári szám). Ez az a téma, amely a legtöbb vitát és ellentmondást szüli. Általánosságban a vadászaton a „mutass oda és lendíts” valamint a „lövés áthúzással” módszer a legtöbb helyzetben a legtöbb vadász számára egyformán jól használható, egyszerűen azért, mert mindkét módon a célpont mozgási síkjára illesztjük a csövet, illetve azon gyorsítjuk, ezért ha a beállásunk és a fegyverfelvételünk pontos, ill. a vállaink síkja a mozgási síkkal párhuzamos, magasságbeli problémánk nem adódhat. Ha ezekkel a módszerekkel hibázunk, a hibázás oka csak elé vagy mögé lövés lehet.
Tudnunk kell azonban, hogy mindkét metódus helyigényes, mert hosszabb úton végrehajtott lendületet igényel, mint a lövés „elévezetéssel”. Ezért, ha szűk a hely, és gyorsan kell a lövést leadnunk, a lövés „elévezetéssel” mód rövid lövés esetében jobb. Például egy keskeny erdei lénián állunk, és tőlünk jobbra vagy balra, mondjuk 20 m-en belül repülő vadra csak néhány méternyi helyünk van a lövés leadására. A csövet eleve a vad elé felvéve sütjük el a fegyvert. Ekkor ily módon időt nyerünk. Ez azonban veszélyt is rejt magában, mert nem csak az elétartásról kell a tudat alatti computerünkből kibányászni az adatokat, hanem a vad várható mozgási irányáról is. Hiszen nem a vad repülési síkjáról indulunk és gyorsítjuk a csövet –egy biztos kiindulási pontról! –, hanem a célpont becsült mozgási irányba lövünk.
Ha szűk a hely, a „lövés elévezetéssel” a legjobb módszer
Nagyon könnyen tévedhetünk! Enyhe pontatlanság is jelentős alá vagy fölé lövést eredményezhet. Ezért kevésbé alkalmas a lövés „elévezetéssel” metódus a közép távú, mondjuk 20-35 méterre levő és főleg a hosszú, 35 m-nél messzebb repülő vad meglövésére.
Ennek ellenére, a vadászok jelentős része szinte kizárólag csak ezt a módszert használja. Különösen, ha hosszú lövést akarunk ily módon leadni, hajlamosít rá, hogy a vad elé „dobjuk” a lövést, többnyire jóval nagyobbat, mint amekkorát egy lendületes csővezetéssel kellene. „Bedöglött” cső lesz a mozdulatsorból, ezt pedig már az elôzô cikkekből tudjuk, hogy mit eredményez. Hibázást!
A rövid, mondjuk 20 m-en belüli gyors lövés esetén pedig ugyanez kontrollálatlan, feszült, elkapkodott mozdulatot eredményezhet, mert ekkor a saját komfortzónánk „gyorsabb végén” akarjuk végrehajtani a mozdulatsort.
Az igazi mesterlövőt szinte lehetetlen olyan helyzetbe kényszeríteni, hogy a saját komfortzónájából kibillenve adjon le lövést. Neki ekkor is megmarad a ritmusa, csak felgyorsulva hajtja végre a mozdulatot, ám ezek ekkor sem kapkodóak. Ha skeetlövô világbajnoknőnk, Igaly Diána lövéseit figyeljük, mondjuk a skeet 4-es lőálláson (ahol a keresztben repülő korong a legmesszebb van a lövőtől), egy pillanatra sem mondhatjuk, hogy mozdulatai kapkodóak, pedig félelmetes gyorsasággal emeli fel és süti el a fegyvert. Az egész mozdulatsor, a korong megjelenésétől számítva, talán alig több fél másodpercnél! A gyors mozdulat ennek ellenére ritmusos, mert harmóniában van a koronggal, illetve a saját „komfortzónáján” belül képes maradni. A lövéseinek „megvan a helye és az ideje”.
Apró trükkök: ha balra felfelé repül a madár, a lövő jobb válla enyhén „leesik”. Így könnyebb megtalálni a vad mozgási síkját. Alapesetben viszont a vállsík árhuzamos a repülési síkkal
Vadászaton nekünk is arra kell törekednünk, hogy a saját ritmusunknak megfelelôen építsük fel az egyes lövéseinket, amelyek majd később biztos alapjai lesznek a kifogástalan dubléknak. Lövéseink hármas üteme adja meg a ritmust (egy-két-háá!), ehhez pedig a saját egyéniségünknek, vérmérsékletünknek stb. megfelelő komfortzóna tartozik. Ha ennél gyorsabb vagy lassabb lövésre kényszeredünk, nagy valószínûséggel hibázni fogunk.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Ha pl. egy fácánhajtásban állunk, és a felénk hajtott madarat már messziről észrevesszük, teljesen felesleges a fegyvert idő előtt az arcunkhoz emelni, mert elrontjuk a ritmusunkat. Várjuk meg türelmesen a megfelelő pillanatot, és a nyugodt, begyakorlott ritmusunkkal hajtsuk végre a mozdulatsort, lőjük meg a vadat. Ekkor megtaláljuk a lövésünk helyét és idejét. Ha a másik végletbe esünk, és világbajnoki sebességgel akarnánk leadni a lövést, a kapkodó sietség egy „lándzsaszúrás” szerű mozdulatot eredményezne, amely után nem is maradna más dolgunk, mint – reménykedni.
A hosszú lövések általában lassúbb tempót igényelnek, mind a fegyver felvétele, mind a cső lendítése során.
A leggyakoribb technikai hibák
– Fej felemelése a fegyveragyról – emiatt magasságbeli „tévedéseink” lesznek;
– Fej előrebiccentése – a kritikus pillanatokban időveszteséget okoz, illetve a szemünk fókuszát nehéz emiatt a célpontra fixálni;
– Bal kar (jobb vállról lövőknél) agresszív használata a derék helyett! (karozás);
– Rossz fegyverfelvétel – időveszteséget és kapkodást okoz;
– Dőlés – forgás helyett – a csőnek nem ad kellő lendületet, a lövés nincs elkísérve;
– A lövés irányára eső váll „leesése”, ún. „szivárványeffektus” –ez magasságbeli problémát okoz. (Legtöbbször éppen az ellentéte lenne kívánatos!);
– A „lépés” elmaradása – rossz beállásból fakadó tipikus hiba, elfogyó csőlendület;
– Komfortzónánkon kívül eső rossz ritmus, sietségből adódó „szúrás”, ill. a hosszadalmas csővezetés miatti célozgatás;
– A hibák kombinációja (a fácánok ezt imádják a legjobban!). Összességében a vad mozgási vonalának és a hozzá tartozó elétartásnak a megtalálása nagy mértékben technikai feladat. Mint ismeretes, az állandóság a sörétlövő sportban is – a többi sportokhoz hasonlóan – technikai állandóságot is jelent. Ha az általunk kedvelt módszerrel elérkezünk az elsütés pillanatához, hitünkön és a technikai állandóságunkon múlik, hogy találunk-e vagy sem. Közép és hosszú távú lövéseknél lehetőleg kerüljük a lövés elévezetéssel metódus használatát. A keresztben repülő vad esetében, annak ellenére hogy az elétartás jónak tűnik, hibázhatunk, mert nem a vad repülési síkján gyorsítjuk a csövet. Aránytalanul több hibázás történik a rossz mozgási sík megállapításából, mint a téves elétartásból, azaz elé vagy mögélövésbôl. A magasan keresztben repülő vad esetében ez nagyon sokszor alálövés.
Jobbról balra
Jobb vállról lövőknek a jobbról balra repülő vad lövése tűnik könnyebbnek, egyszerűen azért, mert a lendítés szöge a derék szabad mozgása miatt nagyobb, mint balról jobbra ugyanabból a beállásból, különösen akkor, ha ezt a mozdulatot a már az ismert módon, a jobb lábunk sarkának felemelésével megkönnyítjük. A lövés várható irányába történő kis lépéssel a jó egyensúlyi helyzet kialakítására törekszünk. A kellően hatékony derékmunka minden esetben stabil, és gyorsuló csőlendületet eredményez.
Különös figyelmet fordítsunk arra, hogy vállaink síkja párhuzamos legyen a vad repülési síkjával! Egy apró trükk, amellyel az alálövést elkerülhetjük, ha a jobb vállunkat enyhén „leejtjük”! Ez különösen az emelkedő madár esetében nyújt segítséget. Ez a mozdulat éppen ellentétes azzal, amit számtalan hibázásnál megfigyelhetünk, és amelyet korábban „szivárványeffektusként” definiáltunk, amikor a vad mozgási irányára eső váll (a bal) van mélyebben.
Balról jobbra
A „fonák” oldalra történő lövést sokan találják nehezebbnek. Ekkor a lábmunka különösen nélkülözhetetlen. A lépést végrehajtva, a fegyver finom felemelése közben teremtjük meg a lövés irányára eső kényelmes beállást. Súlypontunk az elsütés pillanatában, nagy százalékban a beálláshoz megfelelő lábon van, s amint a fegyver az arcunkhoz ért, azt a már ismert módon azonnal el kell sütni.
A hosszan keresztben repülő vad biztos meglövése a technikai állandóság mellett nagymértékben hit és érzés dolga. Merjük el-engedni a képzeletbeli trapézt! Bízzunk abban, hogy a csövet felgyorsítva, eltaláljuk a vadat. Ne feledjük, ha azt gondoljuk, hogy képesek vagyunk rá, igazunk van. Ha azt gondoljuk, hogy nem vagyunk rá képesek, ebben az esetben is igazunk van. Csak az eredmény lesz más!
További tartalmak
Kövess Facebook-on!
- Duplapuska.com - Szollár András
- © Minden jog fenntartva.